orka SF-blogja

A mostani HVG-ben olvasom, hogy film készül PKD életéből. Nem tartom jó ötletnek. Hiába készült ugyanis sok film PKD írásaiból, kevés az igazán értő vagy hiteles adaptáció (nem a szó szerinti mozgóképesítést kérem szmon, hanem az eredeti mondanivalót, szellemi tartalmat). Aligha pont az életéről szóló filmet csinálnák meg “normálisan”.

Viszont kiváncsi vagyok a Nicolas Cage-dzsel fémjelzett Nextre. Az alapul szolgáló novella (magyarul: Az aranyember, in: Lenn a sivár Földön) tetszett.

Túlzásnak tartom viszont a HVG cikk felütését (és a magyar wikipédia szócikkét is). Én - valamelyik korábbi bejegyzésben is írtam - szeretem PKD írásait, de azért enyhén szólva el van túlozva a nagy hasraesés előtte.

Két dolog már nem fért bele az előző bejegyzésbe. Az egyik a Greg Egan Karanténjával kapcsolatos áthallások sorának megítélése. Zavarónak semmiképp sem nevezném, viszont tagadhatalanul furcsa volt, ahogy rendre ott tolakodtak olvasás közben a Karantén egyes ötletei. A komoly különbségek mellett viszonylag kevés volt a konkrét összeütközés, ezért aztán nem okozott érdemi feszültséget.

A másik, hogy a megírása 2005-ös dátumához képest néhány vonásában avittasnak tűnt a technológiai környezet. Igazából ez sem volt zavaró: az autók fedélzeti rendszerére feltöltött zenék vagy a memóriacsipes hangrögzítők emlegetése elegendő volt, hogy érezhessük, nem a kilencvenes években járunk, de a hétköznapi életben alig volt jelen a modern technika. Ez pl. már a mai magyar helyezetre sem igaz.

Köntörfalazás nélkül: a Pörgés jó regény. Sőt, kitűnő. Nagyon jól megírt science-fiction, kiegyensúlyozottan, túlzásoktól, szélsőségektől mentesen adagolva az összetevőket. Mintha maga a szerző is a regénybeli negyedik korban lévő személy lenne.

Témaválasztásával, történetvezetésével, választott főszereplőivel számos csapdába belesétálhatott volna, de érzésem szerint jó érzékkel kerülte el valamennyit. A szelektív űrbéli fallal körbezárt Föld képe, amely a közelgő, biztos pusztulás felé tart széteső társadalmával, kiltástalanságba süllyedt pörgésbeli nemzedékével, apokaliptikus vallási szektáival és a tudás megszerzésére mindenáron törekvő tudósával akár közhelyes vagy túlhajszolt is lehetne. Wilson azonban kézben tartja a szálakat: nem látunk hálivúdiasan egymást írtó hatalmas tömegeket, a szélsőséges reakciók persze szélsőségesek, de mint ilyenek, gyakorisági megoszlásuk a Gauss-görbe szerint ha nem is marginális, de mindenképp limitált. Az emberekénél mérhetelenül hatalmasabb külső erő fenyegető ugyan, de mivel kiismerhetetlen, legyőzhetetlen, egyben apátiát kiváltóan távoli is. Egy kisebbség ugyan megpróbál erővel tenni ellene, mások éppen a titkait kutatják, de eredményre egyik sem vezet. A megismerés területén ugyanakkor - egészen máshogy, mint azt a kutatók, pontosabb az egyik főszereplő, Jason elképzeli - mégis sikerül áttörést elérni. Ez a tudás azonban nem oszt, nem szoroz: sem az emberek belső viszonyrendszerét, sem a külső erők embereken túlnyúló terveit nem képes befolyásolni.

A főszereplők a tudós Jason, ikertestvére, a Pörgésben csak sodródó Diane, és gyerekkori barátuk, Jason viszonyrendszere - bekapcsolva az ikrek szüleit is, főleg az apát, E. D.-t - összetett, ráadásul számos belső feszültséggel terhelt, ami az idők során a személyiségek változásával együtt alakul.  Barátság, szerelem, rivalizálás, szülői elvárások, szeretet és bűntudat mind megtalálható. Ugyanakkor a viszonyrendszer megérthető, követhető, a regény nem válik szappanoperává, és miután a regény ezen összetevője hangsúlyos ugyan, de nem tolakodó, nem válik családregénnyé sem.

Elgaloppozhatná magát Wilson a felmerülő tudományos kérdések vagy a Földön kívüli idegen erővel kapcsolatos tudományos (vagy annak látszó) kérdések túlragozásával is. Igazából alig tudunk meg többet ezekről a kérdésekről, mint amit a regénybeli hőseink megtudhatnak, ez pedig nem sok. Minden logikus, minden klappol, az összefüggések és a levezetés követhető, ezt azonban techno- és tudományos blabla nélkül, olvasmányos könnyedséggel kapjuk meg.

Elkerüli az író a moralizálást is. Sem az emberiség, sem egyes emberi jellemvonások, cselekedetek felett nem mond ítéletet. Noha a katasztrofális, de mindenképp drasztikus események (ha nem is közvetlen) kiváltó oka az emberi technológiai civilizáció földi erőforrásokon túlnövő burjánzása, ez inkább az eszközhasználó civilizációk fejlődésének elkerülhetetlen velejárója, mint valamiféle természeterkölcs elleni faji jellemhiba. De a vallás, és annak fanatikus ága is megtalálja a maga helyét. Amikor nem tudni, mi helyes és mi nem, amikor elveszik minden perspektíva és így minden igazodási pont, mindenki ott keresi a maga személyes egyensúlyát ahol megnyugvást remél.

Az emberi tudomány számos nagyszerű teljesítményeket visz véghez: virágzó és fejlett biotechnológiájú emberi civilizációt hoz létre az e célból terraformált Marson, majd az egész Galaxist behálózó információgyűjtő és -továbbító rendszert hoz létre mesterséges, szervetlen, mégis élő sejtek evolúcióra képes telepeiből. Ezek a teljesítmények azonban egyfelől eltörpülnek a Pörgést létrehozó galaktikus tudatú idegen “intelligencia” tetteihez képest, másfelől az emberiség sorsát nem (vagy nem közvetlenül) ezek alakítják.

A marsi telepesek utódjaiból kifejlődött (a Pörgés jellegzetessége miatt a földeiktől különállóan fejlődő és azt százezer évvel meghaladó) civilizáció tagjai még mindig emberek, de mégis idegenek. Megvannak a saját szándékait, saját elképzeléseik. Ezek azonban földi ésszel is érthetők, sőt, Wilson előadásában tetteik minden vonása logikus, Földre érkezett képviselőjuk, Van pedig kifejezetten szimpatikus, mélységekkel rendelkező karakter.

Általában is igaz, hogy Wilson nagyon jól megformálta a szereplőket: mindenkit több oldalról is megismerhetünk. Cselekedeteik ritkán látható összhangban vannak személyisgükkel, múltjukkal, érzéseikkel, attitűdjeikkel. Ugyanakkor mivel egy embert tökéltesen megismerni képtelenség,  minden szereplő megőriz valamit saját, belső személyiségéből magának, ami az olvasó előtt is ismeretlen marad. 

A regény látszólag meglehetősen nyugodt tempóban halad előre, ez azonban félrevezető. A fordulatok minden esetben gyökeresen más irányba fordítják a történetet. A folyamatosság érzete az fordulatoknak a történetbe való szerves beágyazottságából fakad. Nem meghökkenük, hanem új távlatokra csodálkozunk rá. A regény vége pedig a legszélsebb távlatra nyílik: világok sora az emberiség előtt.

A negyedik kor az embei élet meghosszabítására szolgáló, ugyanakkor személyiségét is megváltoztató kezelés eredményeként létrejövő “magasabb szintű” élet. Egyfajta végletesen kiegyensúlyozott, távolságtartó - mégis emberséges - derüvel, megértéssel és bölcsességgel jellemezhető állapot, amely teljes testi és lelki egészséggel, és ami még fontosabb, aktivitással jár. A negyedik korba való belépés azonban súlyos szenvedéssel járó folyamat, amelyet egy speciális kezelés indít el. Csak remélni lehet, hogy a Pörgés Földre mért szenvedése után az emberiség az új világokra nyíló átjárokon át maga is a negyedik korba lép.

A regény maga legalábbis a negyedik kor távolságtartó, kegyensúlyozottságra törekvő, de aktív szellemiséget árasztja. Kellemes, elgondolkodtató, inspiráló, érett.

A hétvégén sikerült eljutnom könyvesboltba, így a Pörgés és a Holtpont is a kosárba kerülhetett. A Pörgéssel kezdtem (igazából nem volt mögötte különösebb megfontolás: a Holtpontba is belelapoztam, és már előre várom a hajó Elmék között beszélgetéseket). Kb. a feléig jutottam, eddig minden szempontból bejött. A főszereplők közötti emberi kapcsolatok gyerekkori megalapozása, az Októberi Események (a Föld körüli burok létrejötte) leírása után nyugodt tempóban indulunk el a sztori kibontására. Nem akarnék spoilerkedni (gondolom hozzám hasonlóan sokan nem olvasták még végig), de itt a közepe felé már igen érdekesen alakulnak a dolgok.

Ami viszont nem tetszik, az a GFK-nál úgy látszik kikerülhetetlenül alacsony szintű szöveggondozás. Két területen: az összetett szavak írásmódjánál és a központozás (vesszők) esetén különösen gyenge lett. Néhány elírás, meg valamivel több magyartalan mondat is előfordul, de az előbbiek külön bosszantanak. Egy lektor vagy valamennyi odafigyelés azért bele kéne férjen a 2990 forintos árba…

Ursula K. Le Guintől a Sötétség balkeze volt napirenden pár hete, csak aztán valamiért nem ejtettem róla szót. Pedig megérdemel egy említést, mert nagyon kellemes olvasmány. Egészen máshogy, de legalább olyan érdekesen járja körül a nemek különbségének és hasonlóságának egyes apektusait, mint az Atwood-könyv.

Különösebb spoilerkedés nélkül annyit elmondok, hogy egy hideg, fagyos bolygón (neve: Tél) egyfajta (talán genetikailag módosított) meberek élnek, akik egy testben férfiak és nők. Pontosabban életüket ciklikusan élik: nagyobb részben semleges vagy inkábbköztes állapotban, rendszeres időközönként azonban kemmerben, ami felfokozott nemiséggel jár együtt. Előre nem tudható, hogy kemmer idején a férfi vagy a női szexus alakul-e ki. Ennek következtében a megszokott férfi-női társadalmi különbségek nincsenek jelen.

Már maga a fenti sajátosságú világ leírása is nagyon érdekes, amihez egy fejlett emberi civilizáció bolygóra dlegált követének sztorija kapcsolódik (a Játékmesterben jelenik meg pl. hasonló téma). A követ célja, hogy a Tél bolygó is csatlakozzon a csillagközi szövetséghez.

Az átlagnál igényesebb, hogy a bolygó nem egyetlen ország,  hanem nagyon is különböző (talán egy kicsit sematizáltan eltérő) országok, nemzetek lakhelye, így a belpoltikai villongásokon túl a különböző országok ellentétes (Vagy éppen hasonló) hozzáállása is terítékre kerülhet. Sőt, különböző vallásokat, filozófiákat is megismerhetünk. A regény csúcspontja pedig a mély emberi érzéseket és gondoaltokat felszínre hozó, sarkvidéken keresztül vágó út.

Most ugyan itt vannak a tavaszi új megjelenések a GFK-tól és az Agavétól is, de ha valakinek a szeme elé kerül egy antikváriumban, ne hagyja ki.

A Filmmúzeum vasárnap este adta a Feladat c. háromrészes film első részét. Igen, Zsoldos Péter A feladat c. regényéből készült filmet. Aki lemaradt volna, szerdán délután ötkor még elkaphatja (és talán később újra vetíti a Filmmúzeum). A videó ment és a következő részeknél is menni fog a tervek szerint. Lehet, hogy összevárom a három részt, és egyben nézem meg.

Maga a regény a magyar- és a világ-SF-irodalom egyik kiemelkedő műve. Nagyon emberi, nagyon SF. Kidolgozott, többdimenziójú karakterekkel, biztos kezű történetvezetéssel és élvezetes stílussal tár elénk minden korban megfontolásra érdemes kérdéseket.

A történet szerint a Galateia kutatóűrhajó nukleáris balesetet szenved egy a Földhöz hasonló bolygón, ahol emberhez nagyon hasonló értelmes lények („előemberek/ősemberek”, és kora-ókori szinten álló fejlettebb emberek is, mint az később kiderül) élnek. Az űrhajó legénysége a balesetben elpusztul, ki azonnal, ki hosszabb haldoklás után. Főhősünk, Gill, marad legutolsónak. Utolsó napjaiban a rendelkezésre álló technikai lehetőségeket a végsőkig veszítve eltervezi, hogy emlékeiről, tudásáról, személyiségéről még halála előtt lenyomatot készít, és azt – a sugárzás lecsökkenés után – a hajó számítógépe segítségével egy majdan foglyul ejtendő emberbe programozza. Sőt, immár az új testben, létrehozza volt társai általa elképzelt személyiségének lenyomatait is, így rekonstruálva az eredeti legénységet, hogy teljesülhessen a feladat: hazavinni a Galateiát a rajta lévő kutatási eredményekkel együtt. A cél nagy és nemes, de az emberiség szempontjából nem különösebben fontos. A feladat, további fordulatok után így vagy úgy, de teljesül. A sok halál, szenvedés és áldozat után pedig felmerül a végső, nagy kérdés: megérte?

A feladat teljesült, önmagáért valóan, látszólag minden érdemi eredmény nélkül. A Földre (valójában egy holdi állomásra) visszatérő Galateiát a nukleáris háborúban elpusztult Föld és emberiség néhány túlélője fogadja. A keserűség és kiábrándultság, a hiábavaló (és rájuk kényszerített) áldozatok súlya alatt a szereplők, és talán az olvasó sem látja, hogy a befejezés korántsem olyan pesszimista: a feltárt bolygón tovább él a megismert faj (a másik „emberiség”), amely szintén bejárhatja a maga útját, talán elkerülve a Földnek jutott szomorú véget. A földi emberiség rosszul döntött, de az „ember”, az értelem kap egy második esélyt.

Az önmagát mindig igazolni kész, de a célokért az eszközökben nem válogató, a maga erkölcsiségét meg nem kérdőjelező (de azért még mindig emberi) technokrata tudós személyisége sokkal árnyaltabb, mint amit a science-fiction általában az olvasó elé tár. Zsoldos majd’ minden művéről elmondható, hogy az elidegenedett tudomány és technika emberre, társadalomra gyakorolt, nem feltétlenül pozitív hatását vizsgálta. Ez a vizsgálódás a hibák és következmények feltárásának kérlelhetetlen igényével, ugyanakkor a gyarló ember iránti humánummal, megértéssel párosulva jelenik meg.

A tudományt ünnepelték már az emberiség minden problémájának panaceájaként, volt, és egyesek szemében ma is minden a Földet, emberiséget sújtó baj legfőbb oka, de keveseknél van úgy a helyén kezelve, mint Zsoldosnál. A tudomány eredményeinek, alkalmazása következményeinek az ember irányítója és elszenvedője is egyben. Egy olyan társ modern életünkben, amellyel együtt kell élnünk, de nem kell élnünk vele mindenáron. A cél nem szentesíti az eszközt, maga az eszköz azonban nem „gonosz”.

A regény itt olvasható: http://mek.oszk.hu/03000/03064/03064.htm

A Galaktikában folytatásokban megjelenő kisregényeket akkor szoktam elolvasni, ha már minden rész megvan. Valamiért most még később olvastam el az Út az Amaltheára címűt a Sztrugackij-testvérektől. Mindegy, a lényeg, hogy tetszett (amúgy is szeretem Sztrugackijék műveit*), úgyhogy elhatároztam, hogy előásom a Bíborszínű felhők bolygóját. A Roburban jelent meg annó.

*/ Egészen elvetemült pillanataimban még az is eszembe jut, hogy újraolvassam a Kárhozott várost, de mostanában aligha lesz rá időm. Talán megelégszem másik nagy kedvencemmel, az Egymilliárd évvel a világ vége előttel. Rövid, de nagyon ütős kis regény: a homeosztatikus világegyetem hatalmas ötlet benne.

Pár mondat akkor a Szolgálólány meséjéről. Nem könnyű olvasmány. Kéne majd egy női recenziót olvasnom, hogy felfedezhessek pár aspektust, amelyek nekem óhatatlanul kimaradtak.

Maga a sztori kifejzetten érdekes és elgondolkodtató. Eléggé feminista és szerencsére csak kicsit szexista. Az egyik tanulsága biztosan ez: ahogy nagy hagyománya van (és az SF-ben aztán tényleg*) a hímsoviniszta világképnek, az előítéleteket mindkét irányban megtalálhatjuk. Most nem a szereplőkről, hanem magáról az írónőről beszélek.

Nekem nem hiteles a felrajzolt világ, legalábbis néhány aspektusa. A regényben a gileád hatalomátvétel egyik kiváltója a rendkívül alacsony gyerekszám (illetve a rendkívül kevés termékeny nő). Ehhez képest mindenhol kamasz (de legalábbis fiatal, sokszor pattanásosként leírt) fegyveres őrök állnak.

Másfelől a felrajzolt társadalomban a szexualitás erős elfojtás alatt áll. Szóval van sok felfegyverzett, szexuálisan frusztrált kamasz férfink (fiúnk). Hát, ha én Afrikában vagy hasonló helyen körülnézek, a szexuálisan frusztrált fegyveres kamasz fiúk sehol sem arról híresek, hogy önmegtartóztatnának vagy éppen szót fogadnának a “hatalmasoknak”. Lehet, hogy M.A. jól írta meg a női lélek részét, de ezt az aspektust szerintem nem jól kezelte. A végére beleírta egy erőszakoló brutális kivégzését, de ez inkább a szolgálólányok elfojtott agressziójának levezető csatornájaként szolgál, azaz a társadalom egyik stabilizáló eleme, nem az erőszakoló társadalmi jelensége.

Msáfelől maga a hatalomátvétel: túlságosan leegyszerűsítő: a politikai elit kivégzése, a pénzügyi hatalomátvétel, a nők eltávolítása a munkahelyekről mind érdemi ellenállás nélkül megy végbe. A gileád egyből képes a totális kontrollra. Jó, mondjuk elfogadom, mert valahogy ki kellett alakítani a világot. A totalitárius hatalom leírása is elég naiv, ahogy az ellenállásé is. Hasonló érzésem volt, mint pl. a Cube Zero film diktatúrája esetében: Kanadában kanadaiként aligha lehet hitelesen írni, legalábbis egy k-európai számára. Ha ilyemit kell ábrázolni, Bodor-Gothár Részleg c. filme inkább jó példa lehetne.

Nekem nagyon furcsa a szereplő nők passzivitása is. Ez lehet nemi kérdés is: el nem tudom képzelni, hogy fordított esetben ez így lenne. Kifejezetten dehonesztálónak érzem, hogy az író szerint a férfiak (is) így beletörődnének egy vallási fundamentalista hatalomátvételbe. Egyáltalán semmi átütő erőt nem érzek az állítólagos ellenállásban. Ez lehet a regény egyik fő sugallata: csak úgy árad belőle a kiszolgáltatottság, tehetetlenség, depresszió. (Pszichológiában ez tanult tehetetlenségként lehet ismerős.)

Ezek a részek viszont kifejeztten jól és erősen szuggesztíven vannak megírva: talán ezért is haladtam vele egy időben nehezen.

Megírva viszont jól van. A wikit olvasgatva látom, hogy sok helyen ajánlott olvasmány (mondjuk ez az egymillió eladott példányból is jelenthet valamit, l. Egri csillagok- és Pál utca fiúk-effektus).

*/ Gondoljuk a rengeteg férfi hősre (egyfajta kamaszromantika) és a nők rendszerint marginális vagy alárendelt szerepére.

Kicsit szégyellem magam, hogy nem a Szolgálólány régóta esedékes és terveim szerint kicsit részletesebb - bár mindenképp szubjektív - recenzióját írom, úgyhogy csak halkan merem filmajánlóvá változtatni a blogot, de most néztem a műsorújságot, és a Kedves ellenségem c. filmre bukkantam az RTL Klubon március 12. hétfő, 12:15-kor. A film történetét bárki elolvashatja. Részletekre már alig emlékszem, de arra igen, hogy elég jó nyomokat hagyott bennem.

Mivel a Filmmúzeum elkezdte vetíteni a Pirx pilóta kalandjait, “kötelező” lenne írni róla valamit. Én ugyan láttam sok-sok évvel ezelőtt és most is megnéztem, de sem akkor, sem most nem tetszett. A képi világ ellenére (ha megfelelő módon tekintünk rá még valami sajátos bájt is beleképzelhetünk) meg lehetne nézni, ha a sztoriban, párbeszédben, színészi játékban valamit villantana. Nekem semmi ilyesmit nem sikerült felfedeznem benne - legalábbis nnyit messze nem, hogy pozitívba billenjen a mérleg. Sajnálom.